Interjú dr. Árvai György máramarosszigeti pszichiáter szakorvossal
Június 27-én a Szinérváralján megtartott egyházmegyei lelkészértekezleten dr. Árvai György pszichiáter szakorvos a depresszióról tartott előadást a református lelkipásztoroknak és gyülekezeti tagoknak. Az istentiszteletet követő szeretetvendégség zsibongásából „ragadtam ki” a doktor urat, s az agyforraló kánikulában a templom előtti fenyők árnyékába menekültünk beszélgetni.
– Doktor úr, arra kérem, hogy mutatkozzék be szakmai szempontból az olvasóknak. Elsősorban az érdekelne, hogyan lett pszichiáter.
– Nagyváradon születtem 1947-ben. IX-X. osztályban tanultunk pszichológiát, s akkor pszichológusnak készültem. Volt egy nagyon rokonszenves, Kővári nevű pszichológia tanárom, akitől sokat tanultam, s elkezdtem pszichológiai tárgyú könyveket olvasni. A pszichológia a normális lelki élet tanulmányozásával foglalkozik, esetleg kóros eseteknek a megállapításával és kiválasztásával is.
Egy másik tanárom, Beniczki, arra biztatott, hogy inkább orvos legyek. A harmadik meghatározó egyéniség, aki hatott rám, egykori testnevelő tanárom volt, néhai Réti Ferenc, Beniczki tanár úrral értett egyet, amikor azt mondta: Legyél orvos, mert az orvos, az mindig megél! Ha háború van, ha béke, orvosra mindig szükség van. Ez a két tanárom orientált a pszichológia, pszichiátria, medicina felé. Így aztán XI. osztály végeztével 1965-ben az orvosira felvételiztem Kolozsváron, s miután bejutottam, el is felejtettem a pszichológiát, ugyanis annyira nagy hatással volt rám az orvostudomány. Mivel az óvodától kezdve magyarul végeztem tanulmányaimat, nagy nehézségekbe ütköztem amiatt, hogy az orvosin mindent románul kellett tanulni. Csak ötöd, hatodéven jutott újra eszembe, hogy én pszichiáter akartam lenni. Miután elvégeztem az orvosi egyetemet, feleségemmel együtt – ő gyermekorvos – a kányaházi orvosi rendelőbe kerültem.
Mindketten hat évig ott dolgoztunk körorvosként. A mai napig előfordul, hogy fölkeresnek ottani betegek. 1978-ban beiratkoztunk szakképesítésre, Kolozsvárra. Ez akkoriban három évig tartott.
Ennek befejeztével versenyvizsgával Máramarosszigetre kerültünk, mert egész Erdélyben csak ott volt gyermekorvosi és pszichiáteri állás egy helyen. Habár kedvesen fogadtak, kezdetben a kisvárost – Nagyvárad és Kolozsvár után – idegennek éreztük. Mára ez teljesen megváltozott, ma már Szigethez kötődünk, mert ott alakult ki az ismeretségi és baráti kör, a páciensek köre is.
– A továbbiakban arra kérem, hogy tisztázzon számunkra három fogalmat, ugyanis sok ember számára nem világos – s emiatt zűrzavar van a fejekben – mi a különbség a pszichológia, a pszichiátria és a neurológia között?
– Valóban még a szakemberek között is előfordul – például az orvosok sorában, hogy nem tudnak különbséget tenni a három fogalom között. Kezdem a pszichológiával, mert az a normális lelki működést tanulmányozza, de kiszűri – például egy gépkocsi-vezetői vizsga alkalmával – a gyanús esteket. A pszichiátria a pszichés patológiával foglalkozik, tehát a kóros állapotokkal. A neurológia a szervi idegbetegségekkel foglalkozik, tehát az agyi és gerincvelői periférikus idegrendszeri elváltozásokkal. Régebben a pszichiátria és a neurológia egy szakágazatot alkotott, ma már szétválasztják őket.
– Melyek napjainkban a pszichiátria legfontosabb, legidőszerűbb problémái?
– Három ilyen kérdéskör létezik. Az egyik a depresszió, ez tényleg egy valós probléma. Erről beszéltem ma a református lelkészek előtt. Néhány napja érkeztem haza Csíkszeredából a pszichiátria konferenciáról, ahol a depresszió és az autolitikus magatartás, vagyis az öngyilkossági késztetés volt napirenden. 360 résztvevő volt, románok, magyarok egyaránt.
Romániából és Magyarországról a szakma krémje volt ott.
Magyarországról 12, Romániából 20 professzor. Rendkívül magas színvonalú szakmai tanácskozás folyt Csíkszeredában, amely pedig nem orvosegyetemi központ.
A második nagy terület napjaink pszichiátriájában a skizofrénia. Ezzel kapcsolatban redkívül értékesek Czeizel Endrének a könyvei, neki nagyszerű pszichiátriai rálátása van.
– Eddig úgy tudtam, hogy ő genetikus.
– Genetikus, de az ő kedvenc tudományos doméniuma a pszichiátria genetika, Czeizel egy zseni, aki négy-öt generációra visszamenőleg vizsgálja a tudósok, művészek pszichiátriáját.
Úgy tartják, hogy a skizofrénia a legkomolyabb, legsúlyosabb pszichiátriai betegség.
– S melyik a harmadik fontos terület?
– Az öregkori elbutulás, tudományos műszóval demencia. Manapság tudományos körökben igyekeznek összevonni az érrendszeri demenciákat az Alzheimer-kórral, amely nagyon széles rétegeket érint. Világviszonylatban jelenleg is tízmillió fölött van az alzheimeres betegek száma.
Nagyon jó gyógyszerek léteznek, de egy havi adag ötmillió régi lejbe kerül.
– Ma kedvenc szakterületéről, a depresszióról tartott előadást. Miért éppen a depresszió vált ilyen fontossá az ön számára?
– Szükségből, mert nagy a kazuisztika. Sajnos sok depressziós van, s ennek a legsúlyosabb szövődménye az öngyilkossági kísérlet, vagy végrehajtott öngyilkosság. Én mindig elmondom azoknak, akik hozzám fordulnak azzal, hogy ő most meg akarja magát öngyilkolni – időzőjelben szólva –, hogy: Állj meg, mert visszaút nincs, ez egy egyirányú utca. Van aki megérti, s van aki nem.
Többféle öngyilkossági szándék létezik: a demonstratív, a zsaroló. Például feleségét vagy a családját ezzel zsarolja. De mindent komolyan kell venni. Ilyen például a falcolás. A falcolás az, amikor valaki összevagdossa a karját. Ez egy figyelmeztető jel.
A csíkszeredai konferencián az egyik résztvevő elmesélte, hogy ha ilyet tapasztalnak, abban a pillanatban küldik az igazságügyi pszichiátriára, mert ez életveszélyes helyzet. Nálunk az emberek nem veszik komolyan.
Az öngyilkosság rendkívül aktuális probléma, s minden öngyilkossági jelt komolyan kell venni. Marosvásárhelyen létezik a Crave for help társaság. Ez azt jelenti: segélykiáltás. A segélykiáltás nem abban nyilvánul meg, hogy búcsúlevelet ír, vagy közli, hogy öngyilkos lesz, hanem finom apró jelek utalnak arra, hogy az illető potenciális öngyilkos.
– Köszönöm az érdekes beszélgetést, a hasznos tájékoztatást.
(Farkas Imre, Gutin-melléki Friss Újság, 2006. július 14.)
