12.7 C
Baia Mare
szerda, 2024 április 24.
spot_img

„Minden előttem zajlott le”

Merli Ferenc emlékei a múlt század harmincas-negyvenes éveiről

spot_img

Merli Ferenc emlékei a múlt század harmincas-negyvenes éveiről

Merli Ferenc órásmester (Feri bácsi) Szinérváralja szerelmese. Ez érthetőis, hiszen itt született 1930-ban, s azóta is itt él. Úgy lokálpatrióta, hogy tesz is a városért.

Szenvedélye, hogy mindent gyűjt, ami Váraljával kapcsolatos.

– Hogyan alakult ki ez a gyűjtőszenvedélyed? – kérdeztem tőle beszélgetésünk kezdetén.

– Ennek hosszú története van. Úgy kezdődött, hogy már a harmincas években is az órásműhelyünk olyan volt, mint egy kis klub, amelyben az emberek beszélgettek, politizáltak, adomáztak. Én mint gyermek mindezt hallottam, s megjegyeztem. Ráadásul a központban laktunk, állandóan az utcán voltam, s minden előttem zajlott le.

– Tudom, hogy nosztalgikus emlékeid vannak a múlt század harmincas-negyvenes éveiről. Milyen volt itt akkoriban az élet?

– Az élet kemény volt. A szegények nagyon szegények voltak. Napszámból éltek – már amikor kaptak munkát – s bizony nyomorogtak. Majdnem minden télen fagytak meg emberek, hiszen nem volt semmiféle szociális védelem. Pusztítottak a gyermekbetegségek, még a polgári családokban is ritka volt a fürdőszoba. Mi a középosztályhoz tartoztunk, nem „ugráltunk”, de megvolt mindenünk. A polgári életforma nagyon tetszett. Keményen dolgoztak a mesteremberek: kerékgyártók, szabók, cipészek, csizmadiák, tímárok, szűcsök. Ez a réteg adta a polgárság gerincét. Iparos kör működött, a kulturális életnek is léteztek bizonyos csírái, például könyvtár, műkedvelőszínjátszás, dalárda.

– Úgy halottam: nem sokáig tartott ez a nyugodt polgári fejlődés.

– Igen, ezt a polgári réteget 1938-tól megrázta a háborús készülődés, amelynek pedig kezdetben voltak bizonyos előnyei is. Kisebb gazdasági fellendülést is hozott, ugyanis itt működött a hadkiegészítő, s a rengeteg katona növelte a fogyasztást, az üzletek forgalmát. Főleg a kocsmákat látogatták, s ettől fölment a bor ára, a szőlősgazdák nagy örömére. Sok alkalmi munkás, napszámos munkát kapott, hiszen itt épült a Károly-vonal: erődök, tankcsapdák, tüzérségi állások, bunkerek, lövészárkok sora.

Több tábornok is szolgált itt, köztük Georgescu Pion, akiről 1990 után utcát neveztek el (a volt Csobotát). Őhozta létre a Komzsa-dombon a fenyőfákból kialakított Eminescu-feliratot.

A helyzet akkor kezdett rosszabbra fordulni, amikor 1939-40-ben megjelent Szinérváralján a Vasgárda. Teherautóval jöttek, a zsidó kereskedők üzleteiben randalíroztak, verték az embereket.

Ez addig tartott, amíg egy zsidónak nézett románt szinte halálra vertek, s ez aztán beperelte a prefektust, akinek a fia a Vasgárdánál valamiféle vezér volt. Feszültté vált a helyzet, mert néhány nagyszájú alak szította az etnikai ellentéteket (kocsmatöltelékek, lumpenprolik, úrhatnám hivatalnokok). Ebből a rétegből származtak azok, akik 1944 májusában a zsidók deportálásába besegíttettek. A kommunistákat már korábban elhurcolták.

– Hogyan zajlott le a bécsi döntés (1940. augusztus 30-a) után a magyar csapatok és hatóságok bevonulása?

– A magyarok bejövetelekor semmilyen atrocitás nem történt. Annyi változott, hogy a román hadkiegészítőmagyarrá vált, magyar hivatalnokok érkeztek, a hivatalokon és az üzleteken magyar feliratok, cégtáblák jelentek meg. Viszont az is igaz, hogy amíg a harmincas években a hivatalokban ott állt a felirat: „Vorbiþi numai româneºte!”, addig magyar időben még a hivatalos helyeken is lehetett beszélni románul.

Itt szeretnék szóbahozni valamit, ami ugyanannyira felháborító, amennyire nevetséges.

Történt ugyanis, hogy 1938-1940 között, a román katonaság ortodox templomot kezdett építeni Szinérváralja központjában. Egy nemrég megjelent városunkról szóló monográfiában a szerzőazt írja, hogy a bevonuló magyar csapatok lerombolták az épülőtemplom falait.

Ez óriási hazugság, mert a bécsi döntésig még az alapok sem készültek el, ezért nem volt mit lerombolni.

Egyébként a különböző(román, magyar, orosz) csapatok ki- és bevonulásai általában erőszak nélkül, békésen zajlottak le. Csak egy kivétel volt, ez az eset az oroszok bejövetele után történt. Egy részeg orosz katona randalírozás közben megölt két embert. Amikor a hozzátartozók a gyilkos megbüntetését kérték, az orosz parancsnok arra hivatkozott, hogy nincs ideje a bujkáló katona felkutatásával foglalkozni, ezért a civilek segítségét kérte. Ezek el is fogták a katonát, akit maguk az oroszok állítottak falhoz és végeztek ki.

A visszatérőromán csendőrök között is akadtak kegyetlen szadisták. A csendőrparancsnok – Gherman nevezetű – puskatussal halálra verte Turzuly Sándort és Kamenszky Viktor ügyvédet.

Hogy miért, erről nem akarok beszélni, hiszen a felbujtó hozzátartozói még élnek.

Rögtön ezután, 1945 januárjában történt meg a másik igazságtalanság: az úgynevezett svábok deportálása. Ekkor több mint száz sváb származásút hurcoltak kényszermunkára Ukrajnába.

(Erről én is többet tudok, hiszen a deportáltak között volt több rokonom, köztük édesanyám is, aki egy szót sem tudott svábul, s élete végéig magyarnak vallotta magát. F.I.)

Feri bácsi így fejezi be visszaemlékezésének ezt a részét:

– Egy négytagú román bizottság döntött arról, hogy kiket kell kényszermunkára küldeni.

Ezzel valami lezárult, s valami új kezdődött.

– Úgy látom, ezek a gyermekként átélt történések a te esetedben is meghatározóak voltak egész további életedre.

– Igen ezek az események késztettek arra, hogy megismerjem Szinérváralja múltját, szellemiségét, hogy összegyűjtsem a tárgyi bizonyítékokat, és az itt létrehozott szellemi értékeket.

Gyűjteményem egyik legbecsesebb darabja az a kályhacsempe, amely a vár bejárata alól került elő: az életfa motívumot ábrázolja. Aztán vannak itt nyílhegyek meg szakállas puska néhány golyója. A könyvek közül azokat említem meg, amelyek Váralja múltjával kapcsolatos információkat tartalmaznak: Szatmár vármegye története, A Szatmári Püspöki Egyházmegye Emlékkönyve 1904-ből. A Szinérváralja című napilap tíz évig jelent meg rendszeresen, 1904-től 1914-ig. Ennek kilenc számát sikerült megmenteni. Én szereztem meg Szinérváralja 1604-ből származó pecsétjének fényképét, ezen kívül még számos képeslapot és fényképet. Ezek közül az egyik egy régi vízimalmot ábrázol, amely a Szinyérpatakon működött a századfordulón.

A másik kép az 1900-as évek elejéről való: az akkori idők egyik automobilja látható rajta, s utasainak öltözetén a kor hangulata is tetten érhető. Ez a kép egyébként egy bukaresti kiállításon elsődíjat nyert.

Ezen a ponton a beszélgetést meg kellett szakítanunk, különben ez az interjú túl hosszúra sikeredett volna. Feri bácsi emléktarsolyában még sok kincs rejtőzködik.

Minderről egy másik alkalommal.

(Farkas Imre, Gutin-melléki Friss Újság, 2004. május 27.)

spot_img
- Advertisement -spot_img

Még több

- Reklám -spot_img

Máramaros megyei hírek