Mivel Molnár Judit, a domokosi iskola igazgatónője említést tett arról, hogy a faluban működik egy fafeldolgozó vállalat, oda is ellátogattunk. Balla Csabát a munka hevében leptük meg, szabadkozott, hogy nem igazán ér rá nyilatkozni, de aztán mégis kötélnek állt.
Elmesélte, hogy a vállalkozást édesapja, Balla János indította még 1991-ben. Asztalossággal próbálkozott, de nem igazán ment az üzlet. Fia tanácsára – aki azon a véleményen volt, hogy azt kell csinálni, amire kereslet van – áttért a fafeldolgozásra. Miután Balla János nyugdíjba vonult (és elkezdett kertészkedni), fia, Csaba vette át a fafeldolgozó cég irányítását.
– Kitermeléssel nem foglalkozom, a rönköket az erdészettől vagy a kitermelőktől vásárolom. Az így beszerzett alapanyagot felvágjuk, osztályozzuk, feldolgozzuk, majd deszkaként eladjuk. Persze, nem csak deszkát állítunk elő, egyéb termékeket, például parkettát is készítünk – tájékoztatott Balla Csaba. – Igyekszünk minél többet exportálni. A legtöbb deszka Németországba és Hong-Kongba megy. Abból, ami onnan leesik, a négyfejes gép segítségével bútorelemeket csinálunk, ami pedig innen esik le, abból frízeket készítünk (azokat szintén Németországba visszük). Az olyan anyagból, amelyikből nem sikerül frízeket csináljunk, de egyik oldalán tiszta, megfelelő, abból parkettát készítünk, ugyanis van egy parketta-vonalunk is. A parketta nagy része belföldön kerül értékesítésre, de mivel újabban egyre nagyobb a külföldi kereslet, fontolgatom, hogy jobban ráálljak a parketta-gyártásra.
– Mennyi fát dolgoznak fel havonta?
– Átlagosan ötszáz köbmétert, de volt rá példa, hogy 1500-at is feldolgoztunk egyetlen hónap alatt – persze, nem ez a jellemző. Ebből közel száz köbmétert exportálunk: 28-30 köbméter bútorlécet, ugyanannyi parkettát és deszkát is. A többit belföldön értékesítjük. Havonta úgy három kamionnyi áru megy el innen.
– Hány alkalmazottja van?
– 54-en vagyunk, de két cég égisze alatt működünk. Az egyik belföldnek, a másik külföldnek dolgozik, mert csak ilyen formában tudom visszaigényelni az ÁFÁ-t.
– Az alkalmazottak domokosiak?
– Sajnos kevés falubeli dolgozik itt, úgy 10-12 személy. Az alkalmazottak nagy részét a környezőfalvakból toboroztam, Alsószőcsről, Felsőszőcsről, Libatonról. A domokosiakkal az a gond, hogy sokan közülük inkább Magyarországra mennek dolgozni. Tudom, hogy ott szinte semmire nem viszik, csak a büszkeséggel – hogy ott dolgoznak – maradnak. Sokszor kölcsönpénzen utaznak haza, s innen szintén kölcsönpénzen mennek vissza. Itthon persze verik a mellüket féltéglával, hogy ki vagyok én, de ott viszont alig találnak munkát, feketén dolgoznak, s ki tudja, még mit csinálnak. Azok, akik az elején kimentek, s bevágódtak egy komoly helyre, ott megbecsülték magukat, megtalálják számításukat, azonban keveseknek jön össze a dolog.
Mivel Balla János éppen Aradon, egy rózsanemesítőkertésznél volt, édesapja vállalkozását is Balla Csaba mutatta be. A fiatal és sikeres cégvezetőlelkesen, nagy szakértelemmel beszélt a kertészetről. Elmondta, hogy a fafeldolgozásnál visszamaradt hulladékot az üvegházak fűtésére használják, így semmi nem megy kárba. Megpróbálják a legoptimálisabb módon összekapcsolni a két tevékenységet, segítenek, kölcsönöznek egymásnak, ha a helyzet úgy hozza.
– Öt 4X50 méteres üvegházunk van, plusz két kinti kertünk, amit csak nyáron használunk. A virágokat kizárólag a belföldi piacon értékesítjük. Azon kívül, hogy viszonteladóknak szállítunk, tehát nagy tételben árusítunk, koszorúkat, menyasszonyi csokrokat is készítünk. Mivel most már nem divatos a szegfű, inkább kálával foglalkozunk. Három várost, Kolozsvárt, Szatmárnémetit és Nagybányát látjuk el kálával. Kisebb területen ugyan, de kardvirágot is termesztünk. A rózsa pedig itt helyben elkel. A rózsa mindig divatos…
Nem bántam meg, hogy meglátogattam ezt a vállalkozást, mert igazán szép, követendőpéldáját tapasztalhattam meg annak, hogy azért itthon is lehet boldogulni, ha az ember elég szorgalmas, kitartó, s családja is mellé áll. Igaz, Balla Csabát nem egy kényelmes irodában találtuk meg, öltönyben és nyakkendőben, hanem a telepen, munkaruhában…
(Tamási Attila, Bányavidéki Új Szó)