Kedves nagybányaiak, kedves gyülekezet!
Kétféle beszédet mondhatnék ezen a mai napon.
Egyet a munka gyümölcséről, a kitartásról. Arról, hogy talán nem volt hiábavaló a két évtizeddel ezelőtti elhatározás: Házat és Hitet adni az akkor meglehetősen otthontalan nagybányai magyar közösségnek. 2002-t írtunk, jó tíz esztendőtelt el a rendszerváltozás után. A szabadság levegőjétől megrészegülten már minden emléktáblát felavattunk, amit addig nem lehetett, minden évfordulót megünnepeltünk, amit addig nem volt szabad. Élveztük, hogy összegyűlhetünk, hogy sokan vagyunk – hogy sokan lehetünk. Ez a sok száz fős RMDSz-gyűlések és sok ezer fős koltói Petőfi-ünnepek kora. Örvendtünk annak, hogy végre leírhatjuk és elmondhatjuk addig csak suttogott gondolatainkat – ezek azok az évek, amikor megújultak helyi lapjaink, magyar nyelvű rádióműsor indult és ezekben mindenki írni és közölni akart. Ez a kórustalálkozók és szeretvendégségek évtizede. Nem csak a belénkfojtott szavak hangzottak fel azonban újra, de korábban betiltott mozgalmaink is újraalakultak: az EMKE, az EKE, a táncház, a cserkészet, vagy itt a gyülekezet berkeiben az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, melynek néhány esztendeig magam is cselekvőrészese voltam. Mindent folytatni akartunk. És mindent OTT akartunk folytatni, ahol apáink 40-50 évvel korábban abbahagyták. Tobzódtunk a szabadságban – de még mindig nem tudtuk, miként is kell szabadnak lennünk. Mit kezdünk a kultúránkkal? Mit kezdünk a múltunkkal? De főleg mit kezdünk a jövőnkkel: azzal a generációval amely – szinte észre sem vettük – 1989 és 2002 között ott cseperedett fel a szemeink előtt? Amely már nem az előzőrendszerhez viszonyított mindent, amely nem ismerte a kommunizmust, a félelmeinket – és valószínűleg mindent bepótolni akaró nagy igyekezetünket sem értette. De amely világra nyíló szemekkel és egyre határozottabban jelezte, hogy VAN – s hogy kezdenünk kell velük valamit. Nevelnünk kell őket. Szórakoztatnunk kell őket. Kalandokra, társaságra, közösségekre vágynak – de nem biztos, hogy azokra a közösségekre, amelyeket mi, a felszabadult középgeneráció fontosnak képzeltünk, fontosnak tartottunk akkor.
És ekkor, ezekben az években megalakult a Teleki Magyar Ház. E mögött a három szó mögött persze rengeteg munka volt, meg rengeteg lelkesedés, meg izgalom, meg öröm, fiatalsága néhány embernek, de ma, húsz év elteltével azt mondom: egyszerűen jókor voltunk jó helyen. Az Úristen pottyantotta ölünkbe a lehetőséget. Mert hogyan másképpen nevezhetném azt, hogy gróf Teleki Sándor kalandos éveket megért városi birtoka éppen akkor üresedett meg és vált gazdátlanná, amikor ennek a közösségnek a legnagyobb szüksége volt reá? Egy olyan időszakban, amikor az ingatlanárak a mostanihoz képest nevetségesen alacsonyak voltak, egy olyan időszakban, amikor a magyar kormány először tett nagyon markáns lépéseket az erdélyi magyar intézményesülés támogatására – többek között az elsőMagyar Ház Program keretében?
Lehet hogy nincsenek véletlenek, de akkor nagyon jól dolgozik valaki odafönt – szól a klasszikus mondás. Nincsenek véletlenek. És nagyon jól dolgozik Valaki odafönt. S ha már így van – úgy éreztük nekünk is oda kell tennünk a vállunk. És kitalálnunk, hogy túl a megemlékezéseken, koszorúzásokon és állófogadásokon, túl azon, hogy végre újra és sokadszor is leírjuk és elmondjuk a véleményünket, mert végre szabad – hogyan csinálunk kultúrát Nagybányán. Hogyan szervezünk olyan közösségeket, amelyeket már nem csak a közös nosztalgiázás, az együtt megélt 70-es, 80-as évek emléke köt össze – hanem a Jelen. És azok az élmények, azok az emlékek, kalandok és álmok, amelyek már 1989 UTÁN születtek – egy javarészt egészen új generációban.
Az eredményt ismeritek. Ha nem, gyertek el egyszer a Házba, nézzétek végig a fotókiállítást, amely elsőtíz évünk eseményeit bemutatja. Vagy pörgessétek vissza közösségi oldalunkat, lapozgassatok bele albumainkba: megannyi mozgalmas, változatos, tevékeny esztendő, esemény. Amelyek túl azon, hogy reményeink szerint tartalmas együttlétekre nyújtottak alkalmat, abban az érzésben is megerősítettek bennünket, hogy ez a város, Nagybánya, ez a táj, a Bányavidék, a Kárpát-medence: az Otthonunk. És az is marad, sodorjon bárhová a sors.
Vannak fiatalok ebben a közösségben, akikkel játszóházas, óvodás gyermekként találkoztunk először – s akik több évtized táncház, cserkészkedés, kézműveskedés, kirándulások és táborozások millió élménye után ma már kisgyermekes anyukák, apukák. Ők bizonyára pontosan értik, de szerintem mindannyian akik itt vagyunk értjük, értitek Márai Sándor gondolatait:
„A szülőváros (…) nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, nem virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza; simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele; […] hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni.”
Vagy Radnótival szólva: szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát hol komondor hempereg, régi szerelmek lábnyomát és csókok ízét a szánkban – ezt jelenti a Szülőföld.
Talán ez az élmény a legtöbb amit adhattunk nekik-nektek – amit nyújthatott mindannyiatoknak a Ház.
„Építünk Házat, Közösséget” – jelmondataink közül az egyik, talán éppen a legfiatalabb. Mert az épület maga kicsit később vált fontossá. Fontos volt persze kezdetektől – de elsősorban nem mint műemlék, mint Teleki örökség és emlékhely, csak mint Otthon – ahol fészket raktunk annakidején. A gróf Teleki Sándor nevét viselőcserkészcsapat tudatos emlékápolása, de leginkább egy budapesti szobrászművész barátunk kellett hozzá, meg a ’48-as eszmék iránti, rajongó rácsodálkozása: micsoda kincs az, amelyen ülünk, amelynek falai közt berendezkedtünk. Dinyés Lászlónak hívták. Ővolt az, aki a ma a kertünkben álló Teleki mellszobrot 2007-ben nekünk ajándékozta, s akinek kezdeményezésére, biztatására a szoboravató ünnepség elsőévfordulóján immár a II. Teleki Napokat is megszerveztük. Évekig társunk volt a szervezésben, ötletelésben, segítette a kapu restaurálása érdekében tett elsőerőfeszítéseinket. Hogy 2014 és 2016 között ezt a munkát sikerült befejeznünk, s hogy az azóta eltelt években a teljes épületegyüttes megújulhatott sajnos már nem érhette meg… Pedig akkor azt is láthatta volna, hogy micsoda nagy nekibuzdulás, mekkora közösségi lelkesedés és összefogás kísérte a tégláról-téglára, kőről-kőre megfiatalodó épület lassan kibomló szépségeit – s hogy mennyi örömet okoz ma már a hozzánk látogatóknak akkor is, ha éppen nem zajlik semmi a falai között.
Azt mondtam: kétféle beszédet mondhatnék ezen a mai napon. A másik lehet, hogy keserűbb lenne: talán fáradt, megkopott beszéd. Az örömök mellett csalódásokról, meg útkeresővitákról, meg a „jaj, vajon jól sikerül-e?” aggodalmairól, kételyekről, megértésekről és meg nem értésekről, a félelemről, hogy minden álmunk megvalósítására lesz-e ember, lesz-e pénz, leszünk-e – s elegendőek leszünk-e – mi magunk… de ezt beszédet inkább nem mondom el. Ma sem mondom el.
Ehelyett inkább egy olyan gondolatsort olvasnék fel, melyet a húsz évvel ezelőtti indulást megelőzően, 2001 júliusában vetettünk papírra. Belegondolni is furcsa: 2001 júliusában sokan, akik ma itt a gyülekezet padjaiban ülnek – még nem léteztek… Azok a fiatalok, akiket ma kitüntetünk, s akiknek a közösségi munkáját ma nyilvánosan is elismerjük, Bogi, Áron, Jázmin, Brigi, Márk és a többiek – egészen egyszerűen még meg sem születtek, talán csak a Jóisten tudott róluk…
„Kezdetben volt az ÁLOM. Hogy lesz egy ház, lesz egy házunk. Amely […] a miénk, nagybányai magyaroké. […] Lehetőleg közel a városközponthoz, elnehezült szemű, évtizedek súlyát hordozó öregjeink számára is elérhetőközelségben, valahol, ahol csillagos homlokú lányaink és magasra szegett tekintetű legényeink ugyanolyan könnyen és szívesen megfordulnak majd, mint kisgyermekeink, akik a jövendőt hordozzák. A mi sokszor leírt, elsiratott, sötétre festett és mégis létezőjövendőnket.
És az álom szülte a TETT-et. Mert korábban is álmodtunk már szépeket, […] azonban mindig megtorpant a lábunk. Talán mert hiányzott az egyszerre dobbantók fellegekbe hajtó lendülete, a kéz a kézben fekete-piros táncot járó, egymásra figyelőpárok szemének boldog-biztató villanása: itt vagyok, érkezem, számíthatsz rám. Hát igen, szép lenne – sóhajtottuk, de ezekből a sóhajokból sohasem lett bizonyosság, sem akarás, sem cselekedet. Mert ha sokan is voltunk álmok őrizői, mindig csak ketten suttogtuk el egymásnak álmainkat és „kettők” suttogása még sohasem írt történelmet mifelénk.
És akkor jött egy ember, aki nem sóhajtozott, hanem csak annyit mondott: LESZ ház. Nem tudta. HITTE, hogy lesz. És mellé állt egy másik ember […], és őis azt mondta: LESZ ház. És jött egy harmadik ember. Talán kételkedett még, de lelkében fellegekbe hajtó lendület feszült, s amikor egymásra néztek, már érezni lehetett amint a „kettők” suttogása lassan hangos kiáltássá sűrűsödik.
És jöttek újak: erős hitűek és óvatoskodók. Bátrak és elővigyázatosak. Hívők és hitetlenek. És lett bizonyosság, akarás, cselekedet. […] S ahogyan telt az idő, egyre szívet melengetőbben terebélyesedett azoknak tábora, akik a háttérből nyújtottak segítőkezet. […] Ha elbizonytalanodtunk, ha kétségeink támadtak, mindig volt […] aki azt mondta: nem adjuk fel. Csakazértsem. […]”
A folytatás a Ház alapító okiratába is bekerült:
„Az álom széppé teszi az életet. A realista ember, a két lábbal a földön járó ember ha nagyon konok és nagyon kitartó, nagyon sok mindent elérhet. Lehet sikeres ember és gazdag ember és elismert ember. De az igazán nagy dolgok, ha akarjuk: csodák megvalósítására csak olyasvalaki képes, akinek vannak álmai, amelyeket nem tud, hanem HISZ. Amelyek nem mindig válnak valósággá, de ha azzá válnak, mindig valami rendkívüli dolog megvalósulását jelentik. […]
A mai világban kisebbségi magyarként, szórványvidéken intézményt teremteni, nagy-nagy BÁTORSÁGOT követel. Olyan körülmények között, amikor mindenki a magyarság fogyásáról beszél, jövőt emlegetni és ekkora anyagi, szellemi, fizikai energiát fektetni egy jövőnek épülőintézménybe, óriási FELELŐSSÉG. De hinnünk kell: […] lesznek közöttünk elegen bátor emberek. És bizonyára lesz, aki ezt a nem kis felelősséget felvállalja…
Elnehezült szemű, évtizedek súlyát hordozó öregjeinkért, csillagos homlokú lányainkért, magasraszegett tekintetű legényeinkért és kisgyermekeinkért, akik a JÖVENDŐT hordozzák magukban…”
Dávid Lajos
Elhangzott 2022. május 22-én, a Teleki Napok záróünnepségén, a Nagybánya-óvárosi református templomban.