Az alábbi írás több, mint három évtizede hangzott el, a Misztótfalusi Kis Miklós emlékház avatóján. Szerzõje Molnár József (Budapest, 1918. augusztus 27. – München, 2009. december 1.) magyar népi író, folyóirat-szerkesztõ, könyvkiadó és nyomdász, aki „a betû szolgálatában” élt és dolgozott, ahogy õ maga vallotta, és aki éveken keresztül foglalkozott Kis Miklós (1650–1702) munkásságával. Õ alapította a Misztótfalusi Kis Miklós Alapítványt és Misztótfalu múzeumát, amelyet 1991. szeptember 8-án avattak fel ünnepélyesen és adtak át a nyilvánosságnak.
– folytatás –
Különösen az angol nyomdásztörténészek és szakemberek kezdték vizsgálni a betûk eredetét és egyre inkább kételkedtek Janson szerzõségében. Hirtelen gazdag irodalom keletkezett Nyugaton a rejtélyesnek tartott betûk eredetérõl. Foglalkoztatta a nagy amerikai nyomdászt és betûtörténészt, Daniel Berkeley Updiket is, aki a nyomdabetûkrõl írott híres könyvében már nem csak Lipcsében maradt, hanem a Firenzében használt betûket is bemutatta, anélkül, hogy azonosságukat észrevette volna. Egy neves angol nyomdászat- és betûtörténész, A. F. Johnson határozottan kijelentette, hogy „Egyike azoknak a kevés dolgoknak, amit határozottan lehet állítani a Janson betûsorozat történetérõl, hogy nem a lipcsei betûöntõ, Anton Janson kezemunkája”. A nagy angol nyomdász, a Times betûk tervezõje, Stanley Morison is úgy vélte, hogy a Janson mintalapján található betûk nagyon távol állanak a Stempel cég által vásárolt sorozattól, „amely olyan betûmetszõ kezétõl ered, akit tehetsége Garamond vagy Granjon közelébe helyez”. Tehát a világ két legnagyobb betûmetszõ mûvészének közelébe.
De ki lehetett ez a nagy mester, akirõl a világ csak annyit tudhatott, hogy Hollandiában tanult, s mint kiderül, nem Anton Janson volt? A rejtély megfejtését – ha csak közvetve is – a másik tragikus sorsú magyar nyomdász, Kner Imre éberségének köszönhetjük. Kner 1942 nyarán ellátogatott Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajostól mindjárt azután érdeklõdött, nem maradt-e valahol egy betûmintakönyv Tótfalusi Amszterdamban készült betûirõl. Kelemen Lajos, aki Kner szerint „minden követ ismer Kolozsváron, hallatlan emlékezõ tehetsége van”, közölte vele, hogy Budapesten, az Országos Levéltárban, a Hadfaludi levéltárban van egy leveles példány. Ez a titok Kolozsvárott ebben az idõben már nem lehetett ismeretlen, mert két évvel korábban egy nem nagy figyelemre méltatott nyomdász évkönyv, a Grafikai Mûvészek Könyvtára minden megjegyzés nélkül közölte a mintalap kicsinyített mását. A magyar szakirodalom sem vett addig tudomást a mintalap létezésérõl, míg Kner Imre fel nem figyelt rá. Visszatérve Kolozsvárról azonnal tudatta a szenzációs felfedezést Szentkúty Pál nyomdászattörténésszel, aki meg is találta az Országos Levéltárban a mintalapot és azonnal cikket írt róla a Magyar Könyvszemlében. Szentkúty a mintalapról készült fénykép egy példányát elküldte egy Hollandiában élõ magyar asszonynak: nézzen utána, mit tudnak errõl Amszterdamban. Ez az ismeretlen magyar aszszony elvitte a fényképet Ovink nyomdászattörténész professzorhoz, aki a háború után eljuttatta Angliába, a holland betûk nagy szakértõjéhez, Harry Carterhez, aki pedig, hogy megtudjon valamit a mintalap készítõjérõl, Nikolaas Kisrõl, az akkor már Angliában élõ kolozsvári származású magyar fametszõ mûvészhez, Buday Györgyhöz fordult.
– folytatjuk –
