Az alábbi írás több, mint három évtizede hangzott el, a Misztótfalusi Kis Miklós emlékház avatóján.
Szerzője Molnár József (Budapest, 1918. augusztus 27. – München, 2009. december 1.) magyar népi író, folyóirat-szerkesztő, könyvkiadó és nyomdász, aki „a betű szolgálatában” élt és dolgozott, ahogy ő maga vallotta, és aki éveken keresztül foglalkozott Kis Miklós (1650–1702) munkásságával. Ő alapította a Misztótfalusi Kis Miklós Alapítványt és Misztótfalu múzeumát, amelyet 1991. szeptember 8-án avattak fel ünnepélyesen és adtak át a nyilvánosságnak.
– folytatás –
Buday György természetesen sok mindent tudott és a Mentségből le is fordította a Lipcsében hagyott betűkkel és betűmetszéssel kapcsolatos részeket. Carter és Buday 1957-ben írott közös cikkükben bizonyították, hogy az Anton Jansonnak tulajdonított világhírű betűk alkotója a magyar Nicolas Kis. Betűösszehasonlítás segítségével bebizonyosodott, hogy nemcsak a Lipcsében, hanem a Firenzében használt betűk szerzője is Kis Miklós volt. Tótfalusi nevét Firenzében is elfeledték, de a használt szép betűk hollandiai származására kétszáz év múlva is emlékeztek. 1965-ben egy tudós firenzei könyvtárosnő a nagyhercegi nyomdák kiváltságáról szóló tanulmányában közzétett egy 1699-ben, tehát még Kis Miklós életében kelt olasz okmányt, amelyben pontosan felsorolták a ,,Nicolas Chis”-től Amszterdamban vásárolt patricákat, matricákat és öntőfelszereléseket; értéküket 4151 scudiban tüntetve fel, amely nagyjából meg is felel annak a 11 000 forintnak, amelyet Tótfalusi oly büszkén emlegetett Mentségében.
Harry Carter és Buday György közös cikkének megjelenése után 250 éves késéssel indult el Misztótfalusi Kis Miklós a világhír felé, mert most már semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy az évszázadokon át használt és a legnagyobb könyvművészek, Updike, Morison, Madersteig, Beauclair és sok angol, amerikai nyomdászművész által csodált és legszebb könyveik nyomtatásához használt, Janson Antiqua-nak, Ehrhard-nak nevezett betűk alkotója Misztótfalusi Kis Miklós. És nekünk, magyaroknak szégyenkezve kellett belátnunk, amit eddig csak más vonatkozásokból sejtettünk, hogy a hazájában lenézett, ellenségeitől ,,hitvány vasművesnek” és ,,Ötvös Demeternek” csúfolt Kis Miklósnak volt igaza, mikor úgy nyilatkozott magáról, hogy a betűmetszésben ,,jobbat e világon ne tartanának a mostaniak közül és ne ismernének”, és mikor papi ellenfeleivel szemben hangoztatta: ,,Papok jobbaknál jobbak vannak; ilyen hitván vasműves pedig nem tsak Kolozsváratt, hanem egész Erdélyben, de az egész Magyar Birodalomban, nemhogy ott, de még az egész világon sintsen”. Mivel valóban nem volt, neve – megkésve bár – korunkban belekerült a nyomdászat történetébe a legnagyobb mestereké mellé. Betűit, ha mások neve – Janson, Erhard, Vananteci – alatt is, meghódították a legkiválóbb európai, sőt, amerikai nyomdászokat is, akik ma már nem felejtik el az általuk készített könyvek kolofonjában megemlíteni, hogy a könyvben használt ,,Janson Antiqua” betűk alkotója nem Anton Janson, hanem a magyar Misztótfalusi Kis Miklós. Mert mint a költő Páskándi Géza mondja:
,,Ki nevét szókba, betűkbe
más nevekbe rejti –
azt az Úristen
nem felejti.”
Legyen bizonyság erre ez a szerény kis múzeum is, melyet emléke ápolására ezzel az ,,Ünnepi áhitat”-tal adunk ma át Misztótfalu református egyházközségének: a falu minden lakosának hasznára, vallásra és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
