Nemrég a szinérváraljai irodalmi találkozó témája Wass Albert életútja volt, ennek kapcsán elevenedtek fel az író szülőföldjén tett egykori látogatásomnak az emlékei…
Talán 14 éves lehettem, amikor először ,,találkoztam” Wass Alberttel. Persze, nem egy úgymond face to face találkozóról volt szó, csak amolyan szellemiről, azt is mondhatnám, hogy titkos találkozóról. Annyira titkos volt ez a találkozó, hogy még magam sem tudtam róla.
Nos, még mielőtt bárki is valamilyen lelki bajjal diagnosztizálna a fenti eszmefuttatás miatt, lássuk, miről is van szó egészen pontosan. Leegyszerûsítve: tulajdonképpen nem is tudtam, hogy ,,találkoztam” Wass Alberttel. Erre csak évek, évtizedek múltával jöttem rá…
Történt, hogy az egyik nyári vakációban, talán 1983-ban, nyolcadik osztály végén, kilencedik osztály elején Dani barátomat édesanyja el szerette volna küldeni néhány napra, hétre cegei (Kolozs megye) nagyszüleihez. Hogy azért mégse indítsa egymagában útnak a magát felnőttnek képzelő gyereket (nem ismervén az alapaxiómát, mely szerint a gondok a gyerekek számával arányosan, sőt, exponenciálisan növekednek, illetve, hogy egy gyerek kis baj, két gyerek nagy baj), megkérte szüleimet, engedjék meg, hogy vele tartsak. Az engedélyt, jobban mondva, a beleegyezést meg is kapta…
Igen ám, de mi nem a hagyományos tömegközlekedési eszközökkel (vonattal, busszal) szerettünk volna eljutni Cegére, hanem kerékpárjaink segítségével. Akkor kaptuk kézhez úgynevezett ,,buletinjeinket”, melyek feljogosítottak minket arra, hogy közutakon is biciklizhessünk. Ráadásul akkortájt sikerült beszereznünk egy-egy orosz gyártmányú versenykerékpárt is. Ez, abban az időben, a Tohan biciklik önkényuralmának a korában, a drótszamarak Ferrarijának számított. Nem kevésbé körülményes volt az is, ahogy ezekhez a gépcsodákhoz hozzájutottunk. Dani barátom az ilobai vegyesboltban inaskodott, így az oda kiutalt nyolc kerékpárból négyet sikerült lestipistopolnia baráti körének. Büszkék is voltunk szerzeményeinkre, így nem csoda, hogy ,,motorizálva” szerettünk volna nekivágni a mintegy 150 kilométeres útnak.
Persze, szüleink hallani sem akartak beteges tervünkről, így kénytelenek voltunk a vasúti szolgáltatást igénybe venni, ha egyáltalán menni akartunk.
Igen ám, de miután megérkeztünk a vonattal Désre, ott több órán át kellett várakoznunk a buszpályaudvaron, hogy aztán eljussunk Szamosújvárra, majd Cegére. Emlékszem, olyan meleg volt, hogy kénytelenek voltunk megdönteni, ha nem is egy világ-, de egy regionális rekordot egészen biztosan. Nevezetesen: fejenként tíz-tíz fagyit nyakaltunk be (és ezt szó szerint kell érteni), s még így is a kiszáradás küszöbén álltunk. Hogy bizonyítékkal szolgálhassunk majd otthon, annak alátámasztására, hogy mégiscsak jobb lett volna kerékpárokkal útnak indulni, fotókat is készítettünk, amint a tikkasztó melegben az állomás környéki gyepen sínylődünk. Hogy még meggyőzőbbek legyenek a fotók, amikor aztán otthon előhívtuk azokat, különféle efektusokkal varázsoltuk még drámaibbá helyzetünk illusztrálását.
Egy szó, mint száz, végül megérkeztünk Cegére. Ma is kellemesen beleborzongok, ha arra a hatalmas, régi idők tanújaként a dûlő tetején, gyakorlatilag a főtéren, ha jól emlékszem, a kastélylyal átellenben álló matuzsálemi fára gondolok, amely az egész környéket uralta. Olyan fenséges és magasztos volt, mintha csak egy büszke huszár lett volna, aki a lova nyergében hetykén őrzi a tájat, hogy minden bajtól megvédje azt, ha kell, az élete árán is.
… Onnan már nem volt messze úticélunk.
Dani nagyszülei lehengerlő szeretettel fogadtak minket. Megtudtam, hogy a kisebbik fiuk a Szekuritátén dolgozik, ami később aztán még egzotikusabbá tette számunkra az ott-tartózkodást, hiszen közelebbről is megszemlélhettük az általa használt és szüleinél tartott szakkönyveket és egyéb izgalmas titkosrendőr kellékeket.
Akkor, persze, mint már említettem, még nem tudtam, nem is tudhattam, ki az a Wass Albert, ki is tulajdonképpen az a gróf, akit a Dani nagyszülei annyiszor emlegetnek, különféle élethelyzetek kapcsán. Érdekes módon, tisztelettel beszéltek a grófról és birtokairól, igaz, a nevet, hogy Wass Albert emlékeim szerint sosem ejtették ki.
Nagyon szép és kellemes napokat töltöttünk el ott barátommal együtt. Keresztük-kasul bejártuk a környéket, sőt, még az egyik szomszéd faluba is elmentünk az erdőn keresztül, hogy meglátogassuk Dani ott lakó rokonát is, nehogy szó érje a ház elejét, hogy ott járt, és nem látogatta meg unokatestvérét. Fotókat is készítettünk erdei kalandjainkról.
Közben reggelente, esténként, amíg a Dani nagyszüleinek a házában tartózködtunk, jókat szórakoztunk azokon a hibrid szavakon, amelyeket a ,,bennszülöttek” használtak. Az egyik ilyen általam máig emlegetett szó, illetve kifejezés a ,,mer’em la cãpãlit”, azaz ,,megyünk kapálni”. Ezt a felemás beszédet Dani barátom nehezebben értette, így nekem jutott a feladat, hogy ,,fordítsak”, illetve értelmezzek.
Nyár volt, szép idő, így minden adott volt ahhoz, hogy nagyszerûen érezzük magunkat. Még a faluhatárban levő halastavakhoz is rendszeresen lementünk fürödni. Az első ilyen visszaúton a tótól nem tartottuk fontosnak, hogy felöltözzünk, fürdőnadrágban indultunk haza. Meg is lett a következménye, mert a ,,Szekuritáté rusztika” mûködött a faluban, a hírünk megelőzött minket. A Dani nagymamája alaposan megdorgált minket, először is azért, mert nem köszöntünk mindenkinek, aki mellett elhaladtunk, ahogy az faluhelyen illik, másodszor pedig azért, mert szégyenszemre fürdőnadrágban mentünk végig a falun, s ezen mindenki megbotránkozott, főbenjáró bûnnek minősítették. Még ma, annyi év, évtized távlatából is úgy érzem, az volt életem legnagyobb gaztette, legalábbis ha a büntetés szigorúsága alapján ítéljük meg. No de, egy életre megtanultuk, hogy faluhelyen mindenkinek köszönni kell, és hogy főbenjáró bûn egy szál fürdőnadrágban végigvonulni a falun.
Második ,,találkozásom” Wass Alberttel könyvein keresztül történt, méghozzá évtizedekkel később. Akkor tudatosult bennem az, hogy mindazt, amit rámondtak, távolról sem igaz. Egy olyan ember, aki annyi szeretettel tud írni a természetről, az emberekről, a románokról, rossz ember nem lehet. Háborús bûnös annál is kevésbé.
Emlékeimben ma is ott őrködik a nagy fa a dûlő tetején, lombkoronáját pedig a felkelő nap, vagy a telihold díszíti.
Érzem, hiszem, tudom, mûvein, ránk testált szellemiségén keresztül Wass Albert most is őrködik a magyarság fölött, ott, a dûlő tetején, magasztosan, hatalmasan és büszkén, mint emlékeim mesés faja, s várja Csaba királyfi dicsőséges eljövetelét, csillagösvényt nyitva neki.
Tamási Attila
