Balogh Béla bácsi, a történész azt ígérte, 2 és 3 között bejön a Teleki Házba. A házigazdánk, Lajos kötött össze vele, nagyjából elmondta neki, hogy egy készülő, Nagybányán játszódó dráma történeti hátteréről szeretnék vele beszélgetni, és már másnap sikerült is összehozni. A Schönherr-teremben az én megszokott helyemre ültettem, hogy a derekát fűtse a villanyradiátor. Érdekes, hogy egy ilyen komoly ember is képes komolyan venni azt, amit tervezek. Költő, Pestről jött, drámát ír, Úristen, lássam, mint vetsz bukfenceket. De nem, abszolút komolyan vette, sőt.
Balogh Béla pár hónap múlva lesz 85 éves, Kolozsváron végzett, Lugoson, majd Nagybányán volt levéltáros. Iskolatörténeti tárgyú írások, Nagybánya-vidéki bányászat és folklór, boszorkányperek, pénzverés stb. Lajosék könyvsorozatában (Bányavidéki Kalauz) több kötetnek is ő a szerzője vagy szerkesztője. Szóval ki gondolta volna, hogy azon túl, hogy mesél a tízes évek Bányájáról, még hajlandó akár egyenként is foglalkozni a szereplőimmel?
Teleki Ház, Schönherr-terem
A román fiú (Sanyika/Alexandru) mennyire lesz lelkes 1916-ban, a román betöréskor? Azt gondoltam, nagyon. De ez nem egyértelmű. Messze voltak innen a hadi események, eleve Bukarest és maga Románia is messze volt ide, és nemhogy a város, de a környéke se volt egyértelműen román lakosságú, állandó kapcsolat a megyén belül Szatmárral és Nagykárollyal volt – azaz Nagybánya minden tekintetben közelebb volt a magyar Alföldhöz, mint Erdélyhez. Az itteni románok fejében gyakorlatilag meg se nagyon fordult, hogy valaha is nem Magyarországhoz fognak tartozni. És ha igen, realitása akkor se volt.
Kár, mondtam, mert én nagyon szeretném, ha ez a fiú lelkes lenne, és harcolni is akarna. Tessék, máris projekció, szerzői torzítás, csúsztatás, egy prekoncepcióhoz keresem az érveket. És Béla bácsi segített. Mesélt Vasile Lucaciuról, aki görögkatolikus pap volt, a közeli Lacfaluban tevékenykedett, memorandista és nagy tekintélyű román értelmiségi volt. Az Aurora nevű román banknak is volt egy időben vezetője, ő képes lehetett lelkesíteni román fiatalokat. A román betörés idején Lucaciu már nem Magyarországon volt, hanem Romániában. Hát ha valahogy, így, az ő követőjeként már lehet lelkes az én román fiatalom. Álmodni se mertem volna, hogy közös gondolkodás is lehet egy ilyen beszélgetésből. Azt hittem, ő beszél, én jegyzetelek – de hogy közösen oldunk meg problémát…? Még azt is megmondta, szerinte ha környékbeli román szőlősgazdát akarok, akkor az sikárlói legyen. Segített még, milyen irodalmat olvassak hozzá – ami nem volt meg nekem ezek közül, azt Lajos egyből levette nekem a polcról, és másnapra kitette nekem az asztalra. Jó kezekben vagyok itt, és ma nagyot lendültem a darab felé.
Megnéztem Béla bácsit a neten, van Wikipédia-lapja is. Nagytarnán született, megnéztem Nagytarnát. Itt van Szatmár megye felső csücskében, a főutcától egy kilométeren belül már az ukrán határ. A falu a Nyaláb-hegység nyúlványain fekszik szép környezetben, egyik irányban a Máramarosi-havasokra látni, a másik irányba a Tisza völgyére. Volt fürdő is, enyhén szénsavas vízzel. Ha Béla bá ott is nőtt fel, akkor mondjuk 14 éves koráig, 1950-ig biztosan ott élt. Vajon mikor járt ott utoljára? Hetven éve jött el a faluból, de mi az eddigi utolsó kép? StreetView-n lépegetek most egy ismeretlen, sose hallott faluban, amihez semmi közöm sincsen. Az öreg nem netezik, van egy fia valahol a tengerentúlon, néha ő emailezik helyette. Vajon tudja Béla bá, hogy létezik a StreetView? Milyen volna, ha leültetném a gép elé, és megkérném, mondja el, amit gondol?
Hosszan mesélte a román Pintye vitéz történetét. Rákóczi szerette volna, ha Nagybánya megadja magát. A rettegett környékbeli betyárt is a seregébe vette, és így kezdte el a város ostromát. A déli kapunál, amit Magyar-kapunak hívnak, volt az ostrom. Rákóczi a város polgárainak a jogaik megtartását ígérte, Pintye jelenléte a seregben viszont úgymond nem hitelesítette az ajánlatot. Itt, a Magyar-kapunál érte végzetes lövés Rákóczi román kapitányát odabentről, de a hangulat olyan volt, hogy az ostromlott seregben se bánták nagyon a halálát. Szóval Béla bácsi elmeséli ezt a régi történetet (jé, ekkor, a három évszázados történet idején már a főtér jó néhány ma ismert háza is több száz éves volt!), elmeséli mint történelmet, de látom, hogy gondolatban egy kicsit ő is ott jár, az ostrom idejében. Vajon a faluja történetét hogyan mesélné el, ott jár közben vagy nem jár ott? Gondolom, Nagytarnán ma alig van, ami ugyanolyan, mint az ő gyerekkorában. Elzárkózó érintettként vagy beleéléssel mesélné? Van még egy hetünk, ő is kérdezte, vajon belefér-e még egy beszélgetés addig. Remélem.
Megkérdeztem a rézkohó kéményéről is, mégis csak világrekorder építmény itt, a város szélén. És magamra is húztam vele a könyvespolcot: a jó öreg pont a helyi bányászat múltjának szakértője. Jöttek is a különféle eljárások, a technológiai váltások, a felét sem értettem. De valami olyasmi a lényeg, hogy az 1880-as években bejött egy technológiai újítás, aminek következtében valami kénvegyület került a levegőbe a kereszthegyi bánya csúcsára kiérő nyíláson át, így pusztulni kezdtek a nagybányai szőlőskertek. Ezért volt szükség arra, hogy a korábbinál magasabbra és a várostól messzebbre lőjék ki a mérgező füstöt – így lett a kémény. Még a kilencvenes évek legelején is építették (!), aztán alig épült fel a kémény, pár éven belül összeomlott a gyár.
Napközben egy új dallal foglalkoztam, ez is megy a nyíregyházi Csillagszemű-előadáshoz dalbetétnek, ezzel most könnyebben elbírtam, mint az előzővel.
A Szatmári utcai étteremben, ahol ebédeltünk nem volt pacalleves, pedig olyan ez az étterem, hogy hol, ha nem itt.
Zazar-part
Délután szép fények voltak, jókedvű volt a város, a legelragadóbb arcát mutatta, alig bírtam fotózni. A Teleki Ház kertjének végében működő kavicsos-vasasztalos kocsmában is jó hangulat volt, egy Zudor Jánosra emlékeztető koma támasztotta a pultot, és beszélt. Visszament lólépésben egész a honfoglalásig. Aztán ott is maradt. Az alkata, a jelenet annyi mindent visszahozott abból a 2000-2001-es váradi szűk évből, csak néztem a szemem sarkából, és ringatóztam benne. Várad is, mint Nagybánya: kisváros a nagyvárosban, a nagyobb egységben lötyög egy önmagában is megálló, masszív kisebbségi világ. Amiben minden kisvárosi posztra van szereplő, miközben a színpad jóval nagyobb, mint amire igény volna. Ki lehet most a legnagyobb váradi költő? Egyszerűen nem lehet betöltetlen a poszt. Nem kell ehhez megszállott Ady-rajongónak lenni: a legnagyobb váradi költő mint cím valami olyan, a magyar kultúrában súllyal bíró vándorserleg, hogy minden váltást ki kéne hirdetni a Magyar Közlönyben.
Híd utca a református templom tornyából
Mennem kellett, ott hagytam a táskámat a pultban, és indultam megkeresni a családot. Meg is lettek a Klastromrét előtti kioszknál. A valamikori Malomárok mentén mentünk együtt tovább, átvágtunk a lerohadt városi strandon. Többméteres fák nőnek a medencék közepén, fiatalok gengelnek – volt pucsítás a lemenő napfényben, instacsücsörítés a szétrohadt vízicsúszda előtt, remek tartalom. Aztán elindultunk a hegy felé, a Google Maps azt mondja, így 26 perc alatt egy erdei vízeséshez érünk. Ez nyilván van vagy 40 perc babakocsival, de sajnos nem sokkal azután, hogy elfogytak a házak, vissza kellett fordulnunk, mert képtelenség volt továbbmenni: az aszfalt is véget ért a várossal. Kivettük a gyereket, hopp, fel a kék kismotorra, és visszafelé egész a strandig gurult. Néha vissza kellett fogni a csuklyájánál fogva. A Kereszthegy oldalában voltunk, a Szent János-patak völgyében, most nézem a neten, utólag. Fűrész utca, kőfejtői vízesés, ez lett volna a cél. Úgyhogy ezt legközelebb, autóval.
Főtér és Cinterem a református templom tornyából
Jé, a Ligetre azt írja a Google Maps, hogy Queen Mary Park!
Szegény, szegény, drága jó Zudor János. Mi lehet vele most ott, Váradon, az ő városában? Az ittlétünk elején többször is volt Nagyvárad-bevillanásom. Ettől a kocsmai figurától ez most visszajött.
Szálinger Balázs: Nagybányai napló (részlet)
Forrás: liter.hu
