Eredetileg egy opera bevezető zenéjeként született, de Liszt átdolgozta szimfonikus költeménnyé, és ebben a formájában a weimari városházán mutatta be 1854-ben.
A mű születése
Liszt negyedik szimfonikus költeményét színpadi mű ihlette, hasonlóan Tassóhoz, Prométheuszhoz és Hamlethez. 1854. február 16-án Weimarban Liszt Gluck Orfeusz és Euridiké című operáját vezényelte Maria Pavlovna nagyhercegnő születésnapján. Az opera keretében írt „keretzene” előjátékból és az opera befejező részéből állt.
Lisztet lenyűgözte Orfeusz alakja, és úgy döntött, szinfonikus költeményt ír az előjáték alapján. Az inspirációt nem csak Gluck opera szolgáltatta, hanem egy etruszk váza is, amelyen Orpheuszt ábrázolták, és amit a Louvre-ban láthatott. Lisztet érdekelte a dalnok alakja, akit a művészek az művészetek allegóriájaként láttak. Liszt Orpheusza így vált a komponista zenei ars poeticájává. Az előszóban elmondja: „Amikor néhány évvel ezelőtt betanítottam Gluck Orpheuszát, nem tudtam a fantáziámat megfékezni, hogy ne szárnyaljon felé az a Orpheusz, akinek neve olyan fenségesen tündököl a görög költők mítoszaiban. Az emlékezetében éledt fel a Louvre-ban látott etruszk váza, ahol az első költő-muzsikust ábrázolta, misztikus királyi dísszel a homlokán, csillagos köpennyel a vállán, ajkát isteni költeményre nyitva, miközben finom és karcsú ujjaival pengeti a lyra húrjait.” Liszt rövid idő alatt befejezte a szimfonikus költeményt, a hangszerelés teljes egészében az övé volt, és ekkor már nem volt szükség Joachim Raff segítségére.
A zene
A szimfonikus költemény Orpheuszt – amit Liszt élettársának, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnőnek ajánlott – 1854. november 10-én mutatta be a weimari városházán. A mű 1856-ban jelent meg a lipcsei Breitkopf und Härtel kiadónál, míg a keretzene befejező része – ami új zenei anyagot nem tartalmaz az előjátékhoz képest – máig kiadatlan.
Az Orpheusz Liszt szimfonikus költeménye, eltérően más műveitől, nem programzene, habár tartalmaz egy előszót a komponistától. Ez az előszó azonban általános, a művészet és zene céljáról szóló elmélkedés, ami Saint-Saëns és Raabe szerint szinte fölösleges. Liszt kifejezi a műalkotásból sugárzó derűsen embernemesítő dallamot, amely áthatja a művet. A zenéje rendkívül koncentrált, poétikus, lírai, és hiányoznak belőle a Lisztre jellemző téma-metamorfózisok és nagy kontrasztok. Az Orpheusz egyetlen visszafogott főtémára épül, csak egy hegedűszólóval kiegészülve. Hangneme C-dúr, és hiányzik belőle a tipikus liszti fokozás, csak a hangszerelésben jelenik meg. A mű zenei hangzása tisztán kamarazenei, kivéve a befejezés előtti rövid fortissimót. A darab lírai hangulatban zárul, amelyet Liszt a bemutató után komponált.
Oravecz Csongor
